A v�ros

(H.P.Lovecraft)

Aranyban ragyog� egek,

A csillog�s v�rosa sz�lt,

S�t�t �ji fellegek

K�zt kicsinyke folt,

A csod�k �s dics vid�ke, �ri�s �s h�feh�r m�rv�nytemplom volt.

Eml�kszem, b�sul� �vszaka

Tekintetem nyom�n hajnalodott,

Az ostobas�g �r�lt korszaka –

Napjai fojtogatt�k a tudatot,

Mikor a T�l – rettent� feh�r lepl�ben – t�boly �s k�n fel� lopakodott.

Kedvesebben, mint nagy Sion

Fent az �gen virult,

Mikor a k�pr�z� Orion

F�tyla szememre r�borult,

Pillanatok eml�k�vel teli �lmokat hozva: Mind elt�vozott vagy megfakult.

Fels�ges tornyok �s v�rfalak,

– Mindent t�nd�rk�z faragott –

Finom �s t�k�letes alak,

T�lragyog minden csillagot,

S kertjei ragyogtak, s illatoztak, fura csod�k vir�gzottak ott.

H�vogattak �ltetett s�t�nyai,

Sok csod�s �sv�ny, csoda-hant

V�rt r�m, s a bolt�vek �rnyai…

S egyszer, mikor az �gen �j nap rohant

A J�gmad�r f�ldj�t keresve k�v�ncsis�gom megmutatta nekem, mi fekszik alant.

A v�ros odalenn – terein �llt

Faragott k�szobrok eg�sz sora:

Mind tiszteletet viselt, s nagy szak�llt,

Mindj�ket szerette m�lt kora;

De egyik�k megfosztottan s megt�rten �llt, szak�llas arc�n a seb j�kora.

Ez a hatalmas, f�ldalatti csarnok…

Nem volt haland� semmi itt,

Csak k�pzeletemben, mely zsarnok

Eml�kek nyom�t meg�rti, mi a hit.

Hosszasan id�ztem form�it n�zve, s �h�tattal figyeltem arcvon�sait.

Fel akartam lobbantani – mint soha m�g–

Az elm�mben haldokl� l�ngot,

�s visszagondolni �jra a r�ges-r�g

Magam m�g�tt hagyott, �r�k vil�got,

Szabadon k�sz�lni az �r�kk�val�s�gban, s l�tni azt, mit a tegnap l�tott.

S ekkor a r�miszt� gondolat

Lelkemben megborzongatott,

Mint v�szj�sl�, gy�szos virradat,

Mely v�r�sen hozza az �j napot,

S ekkor r�m�lten vetettem s�rba a tud�st; s lettem elfeledett, s halott.