Üdvözöllek idegen! Még nem jártam erre! Nem, nem szükséges, hogy körbevezess. Ezt is megoldom egyedül, mint minden mást. Igen, én voltam, saját magam. Bizony. Mert szabad akartam lenni! Szabad, szabad vagyok. S fagyott emlékeim már nem döfődnek jégcsapként a szívembe. Már nem dobog. S az érzések sem kínoznak már! Már nincsenek! Miért nézel ilyen rémülten? Ohh, hát ezért? Már mondtam, hogy én voltam. Sötét van, de ha látnád, észrevehetnéd már semmi nem fáj. Ez sem, sőt hálás vagyok ennek. Egyedül vagyok! Végre egyedül én! Egyedül? Hát, megtettem amitől a legjobban féltem…

Jó, ha az embernek vannak barátai. Jó, mert van kinek sírni, van kit megsiratni és van kiben csalódni. Ohh, de mekkorát csalódni… Egy lány gondolta ezt mind, aki csak egyszer csalódott. Akkor is talán, még joga sem volt csalódni, de mégis a fájdalom, fájdalom maradt, és az a pár szó: megcsókoltam. Minden összedöntött, egy rakás elvet, gondolatot, elképzelést és egy nagy felhőkből épített várat, minek zászlaján csak ennyi állt, legjobb barát.

Remember Rose, he doesn’t loves you! Koppan a padlón, a sóhaj még pattog a falak között. Balga remény, balga remény! Ne kecsegtess vele, kék fergeteg! Kék… szürkéskék, homály rátelepszik az elmémre és kiírtja a józanész utolsó szikráit is a lelkemben. Remember! He. Does not. Loves. You. De! A szó szárnyainak nyomán virágok nyílnak s zene szól. Balga szerelem. Vak. Nem! But I love him! Forgatag, fergeteg felhők felett, újra angyalként bukunk el. Vissza oda, ahol a lét nem oly könnyű és szép. A baj, ő nem szeret téged. Vége az ábrándnak. Remember! He doesn’t loves you… Loves you…visszhang, amorf, formálható masszává tevén szavaim, csak megzavar. He loves you. Remény, csillogás. De csillogása mű, álca. De én már nem látok gondolatokat, csak két kék szem hipnotizál engem. Remember Rose, he loves you…

Fekszem a fűben. Hát eljöttem! Ettől féltettél? Mondtam én, hogy nem kell, itt nem döbbenhetek semmire, itt nem bánthat semmi. Egyedül a kora nyári csodában. Az összes apró nesz minden gondtalan és boldog, kék ég, madárcsicsergés. Lágy dallam, rövid fű. Piros csóknyomot hagyok a füzetem borítóján. Annyira, de annyira jó! Felpattanok, és rohanni, táncolni kezdek. Virágot szedtem, és a hajamba is tűztem egyet.

Leroskadok a földre, a rét, ég körülöttem fekete könnyeim savként égetnek. Fekete ég és sikolyok. A fű, mint ezernyi apró penge hasít és oly kicsi vagyok. A virágok tüskéi felsértik a kezem és a számon a piros, igazi vér. Egyedül, a gondolatok végtelen mezejére börtönözve.

Tudhattam volna? Hogy egy gondolat kínozni, egy szó ölni tud? Hogy egy pillantás lehet tőr? S a legboldogabb embert is zokogásig hajt egy sóhaj? Sóhaj, amiben minden benne van, minden: egy búcsú, egy köszönet, egy sikoly, egy néma zokogás, a régi öröm, az új bánat.

Amikor az eső és a könnycseppek összekeverednek. Amikor a szürke, fekete- fehér tájkép hirtelen színesbe vág át. S mikor minden igazi, ezzel ég fel. Csodálatosan borzalmas.

Minden pillanat a tiéd és mégis, sosem birtokolhatod majd. Az egész világot megszerezheted, elpusztíthatod, de azt az egyet nem. Az utolsó sóhaj visszhangozni fog a fejedben, örök léteden át, mígnem te is zokogva borulsz a fekete-fehér szín kavalkád által színezett természetben. Én ott leszek. De már szabadon, nélküled.

Időd egy örök pillanat, álmod vakon vérzik. S mondd ki vagy? Csend. Sikoly. Élet. Halál. Egy mélyhegedű, egy dallam. Egy gitár, egy dob. Egy ritmus, egy zene! Egy dal, egy élet, egy halhatatlanság. Most érzed, minden a tied ami sosem lehet majd birtokod. Talán mindig veled és tied voltam. Maybe, I always love you. De mondd, ki vagy?

Nem hívtál, mégis jöttem. Itt az idő. Hogy mire? Még nem mondtam neked, még soha. Pedig érzem, hogy már elsodródtam tőled. Itt az idő. Beteg vagy és gyenge. Most nem működik az álca. Itt az idő, hogy megmutasd az igazi arcod, hogy én az igazi arcodnak fordíthassak hátat, hogy az igazi arcodnak adjak oly búcsút, hogy ne tudd elfelejteni. Itt az idő a végnek, hogy elkezdődhessen valami más, valami új. Ami már soha nem lesz olyan, mint volt. Csend! Nem kell szó, könyörgés, nem akarom látni az arcod, a könnyeid, a szemed! Nem akarom már, hisz én is gyenge vagyok és beteg. Itt az idő, itt az idő, hogy én is megmutassam az igazi arcom.