Hajnal

Édes félhomály, csodálatos. A tizenöt emeletes ház ablakából pár perc múlva tisztán láthatom majd, ahogy a nap felkel. Furcsa, már három éve itt lakom, mégis ma reggel valami azt súgta, hogy ezt a napfelkeltét nézzem meg jobban az összes eddiginél.

Az ablakpárkányon ülök, egy pólóban. Hátam az ablak oldalának támasztva, ha valaki most bejönne az ajtón, féltve rohanna ide könyörögni, hogy szálljak le innen, ne csináljak hülyeséget. Nem akarok leugrani, de hogy is! Én csak a napfelkeltét akarom megnézni.

S már látom is, ahogy a nap sárga korongja előtűnik a dűnék mögül s vörösre festi a nagyvárost. Mesés, egy tökéletes pillanata egy tökéletlen világnak. Addig nézem amíg káprázni kezd a szemem, a vörös fényben sárkányokat látok tündérekkel repkedni, míg a tenger víztükrén sellők és szirének ünneplik az új nap ajándékát. A parton néhány kis törpét látok és néhány koboldot, akik mosolyogva igyekeznek a város felé, talán a varázst akarják elhozni ide.

A nap szinte teljesen felkelt már, lenézek az ablakból nagy sárga foltban tükröződik vissza a napsugár a kapu tetőüvegéről. S látom elértek de a tündérek, oly szépek, integetnek, mintha hívnának. Várjatok, hadd menjek! Feléjük nyújtom a kezem. S az ablakpárkány egyre távolodik, érzem ahogy az új nap simogatja az arcom, míg egyre közelebb kerülnek a tündérek, mindjárt elérem őket. A fényben is csupa szép tündérlány táncol, fiatal udvarlóikkal. Ha bárki hallana, nevetek. Megszűnt az út, tizenöt emeletnyi gyarló emberi mű, csodáktól mentes realista világ. S ím az utolsó véres hajnalon megleltem a boldogságot.