Ugyanolyan hétköznap este volt, mint az összes többi. Kissé szürkült már, de még az utca lámpái nélkül is tisztán lehetett mindent látni. Épp az iskolából hazafelé, ez általában egyszerű, hisz felszállok a helyi vasútra, öt megálló és már a bizonyos, nagybetűs Otthon felé sétálhatok. De így télen, a dolgok nem annyira egyszerűek, az elmúlt évektől eltérően idén december második felében eleredt a hó, és – kisebb megszakításokkal, de – folyamatosan esett. Az így felgyülemlett fél méteres hó megnehezíti a közlekedést, tehát a vasút késik. Már húsz perce, ennyit még nem vártam rá. Hallom, ahogy az állomáson a szignál újra felzeng; ha hunyorítok, a távolban, már látom érkezni a vonatot. Elég lassan jön, mire hazaérek…

Pedig sok dolgom van, még meg kell írnom két levelet, tanulni is kéne, meg továbbra is gondolkozni. Sokat gondolkozni az életen, a halálon. A gondolatokon, az élet értelmén, a hovatartozáson, az útkeresésen, a barátokon, a szerelemen, a családon, a múlton, a jelenen és a jövőn.

Nem ülök le, inkább az ajtó mellé, oldalra állok, és nézem a hófödte tájat, lassan zötykölődve halad a régi összefirkált jármű, nem kifejezetten igényes, de valahogy én is beleillek a szürke falak és barna bőrülések közé. Első megálló, ajtó nyílik, a kint fújó hideg szél fellibbenti a szemembe lógó sötét hajam, becsukom a szemem a hópelyhek miatt, amiket a szél sodort be magával. S mikor kinyitom…

Azt hittem káprázik a szemem, talán elaludtam volna? Hirtelen ott volt velem szemben; nem hiszek az első látásra szerelemben, ez sem az volt, hanem valami mélyről jövő csodálat és kíváncsiság. Csak néztem, és nem tudtam levenni róla a szemem. Hajában, váll alá érő éjszínű hajában, hópelyhek százai csillogtak, akár az erdei tündérek varázspora, vagy mint maga a halál igazgyöngyös kacagása. Arca fehér volt, bár bőrét kissé pirosra csípte a hideg, ez volt az egyetlen emberi rajta, kék szemei felsőbbrendűen, hidegen és szánakozva tekintettek a világ minden pontjára. Magas volt és vézna, fekete kabátjának ujját végigkövetve megfigyeltem a kezét, hosszú ujjai voltak, és egy sötét, kis, keményfedelű, jegyzetfüzet volt nála. Bár valójában húsz év körüli lehetett, én egyszerre láttam hóban játszó kis gyereknek és a mellette időtlen idők óta álló szobornak. Túl szépnek, túl angyalian tökéletesnek láttam ördögi fenségét ehhez a kocsihoz. Ő világít a szürke falak és barna bőrülések mellett. Nem ide tartozik, egy szebb világba, egy más világba.

Velem szemben állt, és szintén az ablakon át nézte a lassan fekete lepelbe öltöző tájat. Én az üveg tükrében tovább néztem őt. Kezén fekete tintafolt volt, szégyenlősen néztem le saját kezemre, a kezemen szintén éktelenkedett egy-két tintapaca. A füzet fedőlapján nem tudtam semmilyen nevet kiolvasni, szálkás, döntött betűket használt. És én csak néztem, néztem, ahogy nyugodtan veszi a levegőt, és úgy fújja ki, mintha ezzel a lusta és sötét felhőket akarná elfújni.

Nem vettem észre hogy szótlan és megtörhetetlen ámulásom közben az ajtó kinyílt, becsukódott, kinyílt, becsukódott, majd újra nyílt és csukódott, Ő megindult az ajtóhoz, és ekkor eszméltem rá, hogy két megállóval tovább mentem. Figyeltem, ahogy lép, szinte vártam, hogy lábnyomai után lótuszvirágok nőjenek a koszos padlón. De nem történt semmi, csak lelépett a lépcsőn és tovasietett. Leszálltam, csak álltam és néztem, ahogy elsétál, soha többé nem látom már. Átsétáltam a sínek másik oldalára, mire visszanéztem, őt már elfüggönyözte előlem a hóvihar. Összehúztam magamon a kabátom, és vacogva kifújtam a levegőt, a fekete füzet már ott volt a kezemben…

Haza kell sietnem, sokat kell gondolkoznom az életen, a halálon, a gondolatokon, az élet értelmén, a hovatartozáson, az útkeresésen, a barátokon, a szerelmen, a családon, a titkos idegenről, a füzetről és rólam…