Skin so cold

Az öblös üvegpohár száraz oldalát lassan vizes csillogásúvá teszi a vérvörös, ám hideg és híg száraz bor. Ahogy kezed kezemhez ér, jéghideg és mintha reszketnél. Talán csak én érzem úgy, talán a bor illata mámorít. De a hideg biztos, szinte ijesztő, attól lett ily fagyos, amit mondtam. Könnycsepp, csillogva cseppen az üvegpohár talpára, jéghideg.

Csend, nem szól senki, a sóhaj elhalt, a könnyek hangtalanok, ordít a némaság. A szemed könyörög, én haldoklom, de pillantásom nem felel. Nem utál, nem szeret, csodál s elfelejt. A felejtés homály, az éj harmatos, az új nap bíborvörös hajnala emléket teremt: az életünk.

Csukott szemmel nézem, ahogy elmész. Érzem, ahogy a hideg eltűnik, de vele együtt egy olyan tűz is, ami nem lesz még egyszer. Nincs több könny, ne sírj felejtés! Virrad még szebb nap!

Lobban a láng, a cigaretta füstje körbevesz, ez már az a homály? A szív megnyugszik, az elme pihen, a lélek sikolyát nem hallani. A bőr forró, a szív dobog, egy sóhaj; a hidegben néhány pillanatig észlelhető a lehelet majd semmivé tűnik, örökre.

S az izzadt kéz megcsúszik, felhördül az ajak, a nedves üveg zuhan, a pohár törik, a szilánk repül, vág, a könny újra zokog, egy meghal s én a szilánkok között sírok.