A halál ezer arca- Pillangó

S csak feküdt ott. Haja, mint az őszi fák, ahogy a gyenge, száraz napfényben hajladoznak, de e gyönyörű fák belül mind romlottak és rothadóak.

Szemei csillogtak, akár a tengeren lenyugvó nap, ahogy még utoljára csillan, s eltűnik, aranyhídját maga után húzva, e viharos tömeg annyi embert elnyelt már, jót s rosszat, ő nem válogat.

Orra, bármi művészi kép lehetne Michelangelo, Dali vagy Gogol s most csak pihegve próbál nem érezni, az illatot, amely bódítva tölti meg szép-üres arca mögött a bujdosó gondolatot, hogy e szag gyomrát kavarva, majd megőrjíti.

Szája, almafa virág, mi túl korán érett meggyé s most szaporán kapkod levegőért, míg keserű mosollyal imáját mondja, bűnös kéj szavait élvezve. Nevet, hisz nevetni kell.

Nyakán lüktet az ér, kis izzadságcsöpp folyik végig, a művi nyak kecses vonalán.

Teste remeg, kipirult, ujjai görcsösen markolják a nedves lepedőt, s bambán bámul az ablakon beszűrődő piros lámpa fényébe. Ő az Éj Gyönyörű Leánya, öle lüktet, már egyedül fekszik, magányában elhagyatva. Szomorúan kihasználják e fiatal rózsa bájait, s szirmait összetiporva roncsként dobják vissza a koszos szobába.

S csak feküdt ott.

Haja, mint a téli erdő fái megcsonkítva, halottan, mint amin hurrikán tiport.

Szemei üresen fénylettek, mint a koszos tócsában tükröződő Hold. A pocsolya véges, előbb utóbb eltűnik.

Orra, bármilyen művészi kép lehetne, de vászna megfakult, papírja felégett. Nem érez szagokat, a nyitott ablakon már elillant az illat, a piros fény maradt.

Szája, gyarló madár által semmivétépett, földrehullt gyümölcs, a keserű mosoly kéjes szavai, hallhatatlan hörgésekké változott. Vége az ünnepnek.

Nyakán pihen az ér, míg kis vérfolyam csordul által rajta, s élettelen hanyatlik a fej vállára.

A test pihen, sápadt, az ujjak nyugodtan pihennek egymásba kulcsolva. Ő az Éj Pillangója, nyugalom úrnője. Szomorúan kihasználták e fiatal rózsa bájait, s szirmait összetiporva dobják vissza egy maroknyi papír és fém közé.