A fekete világ

Reggel, korán ébredtem, kint még minden fekete. Felkelek és kimászok a fekete ágynemű fojtogató melegéből. Felöltözök csupa feketébe, lelkem gyászolja az újabb napot. Megiszom egy feketekávét. És elindulok az utcán, egy kis levegő kell. A sötét sikátorban arctalan, fekete szemű emberek figyelnek. Minden reggel, ugyanazok a sötét arcok és mégis mindig ismeretlenek. Fekete kocsik és falak mellett sétálok. Hullni kezd a hó, de a megfeketedett, langyos betonon azonnal elolvad. Elérek a célomhoz, bemegyek az épületbe, mint minden nap. És végigülöm az unalmas órákat egy kis, doh-szagú teremben. Az előadó fekte humora , már fel se tűnik. Unatkozom, és melegem van, de az idő nagyon lassan telik. Mikor mégis vége, hazaindulok. Bepillantok a menzára, csalódott arcú gyerekek, nézik az eléjük rakott megszenesedett húst. Este szabadultam el, már megint sötét volt, hazafelé tartok, a nap fénye már nem is hiányzik. Nem történik semmi, mi is történne? Már nem várom a csodát. Elkalandozok, unalmas napok jutnak eszembe, nem zavarna, ha tudnám hogy egy hét múlva vége, de tudom, hogy évek múlva is így lesz. Hazaérkezem, nincs étvágyam, megmosom az arcomat, hátha a hideg víztől, felébredek ebből a lidércnyomásból. Ledőlök, a sötétben, álmodok, egy jobb világ, ahol valami megtöri a csendet, ahol létezik az élet. És reggel szomorúan kelek, itt ragadtam a fekete világban. A hétköznapok rabja vagyok, Most úgy tűnik örökre.