Döntés az angyalok tanácsa előtt

Voltam én, s volt egy szerelmem. Ez eddig átlagos, reménytelen volt, mint az addigi összes többi is. Rózsaszín szerelmem színteréül álmaim szolgáltak, de ezeket is felváltották a könnyes reggelek. Néha szólsz hozzám, mosolyogva idiótán szexi vagy. S ilyenkor újra meghalok, hogy nem lehetek veled.

Újabb éjszaka jön el. Azt hiszem, újra álmodom. Egy nagy fehér teremben vagyok, egy nagy asztal, székek ülőkéjük bársonyba borítva. Három alak ül az asztalnál mind fehérbe, két férfi szőke hajjal és egy nő gesztenyebarnaszín hajjal. És itt vagy te is. Ébenfekete tincseid annyira nem illenek ehhez a környezethez, s fekete ruhád sem idevaló. Te velem szemben az asztal másik oldalán állsz. Az egyik férfi feláll a székről, üdvözöl minket, majd visszaereszkedik a székre. Egy ez angyal! Biztos, hogy csak álmodom! Megcsípem magam, érzem a fájdalmat, de ez akkor sem lehet valós! Meghaltam? Zavaros elmélkedésemből a nő mély, érces hangja ráz fel.

- Rose, megtenné, hogy ön is helyet foglal itt köztünk? Akkor el tudnánk mondani, mit keresnek itt- bólintok, majd leülök.

- Nos, ritka dolog az ilyesmi. Az angyalok tanácsa dönt az emberi élet alakulásáról. Mi döntünk a halálról, az életről, a boldogságról. De az Ön esetében- fordult titkos szerelmemhez- Úgy gondoltunk megtiszteljük azzal a lehetőséggel, hogy választhat!

- Én hogy jövök a képbe?- kérdezem gyermeki kíváncsisággal, hát igen bár 18 éves is múltam már, a kíváncsiságból nem tudok kinőni.

- Légy türelemmel és megtudod!- Intett le egy angyali mosollyal az egyik szőke. Közben a nő újra megszólalt:

- Két életút, mit választhatsz, az egyik: a zenész pályád magasra ível, híres leszel, s Rose-val szeretni fogjátok egymást, mostani szerelmetek beteljesül, de életed rövid lesz. Fiatalon halsz meg s szomorúságot hagysz itt. A másik: normális életed lesz, átlagos emberré válhatsz, de Rose iránti érzelmeid te elfelejted, míg őt tovább kínozza majd viszonzatlan szerelme, míg végül talán ő is elfelejt. Életed ez esetben hosszú lesz, s sokat megélten, párnák közt leled majd halálod.

- Micsoda? Mostani szerelmünk?- fakadtam ki- De, te nem szeretsz engem!

- Miért Rose? Mert nem mondtam?

- Nem lehet.

- De igen. Már egy ideje.- mondta bús szemekkel kedvesem.

- Nos, hagyunk maguknak egy kis gondolkodási időt kettesben- szólalt meg az egyik férfi, tapsolt egyet és máris egy otthonosan berendezett szobába találtuk magunkat.

- Egyértelmű melyiket válaszd!

- Csakugyan?

- Igen. Ajj, szerelmem, inkább ne ismerj, ne nézz rám soha, inkább ez a csók- öleltem át és csókoltam meg- legyen ez az utolsó, csak ne halj meg a kezeim közt. Inkább ne legyél soha enyém, minthogy elveszítselek. Mert ha látom, hogy normálisan, jól élsz, boldog leszek, mert boldog leszel.

- De szerelem nélkül...- mondod, csak úgy magad elé a semmibe révedve. Megfogom az arcod, és úgy tartom fejed, hogy szemembe kelljen nézned.

- Nem szól arról, hogy más nő nem szerethet, csak az én szerelmem veszted el

- De nekem nem kell másik!

- Ajj, értsd már meg! Nélkülem jobb lesz neked- legördül az első könnycsepp az arcomon. Borzasztó nehéz valakit az ellen meggyőzni, amit a legjobban akarsz. De nem akarom végignézni, ahogy szenvedsz, meghalsz. Ha van más választás, akkor nem. – Jobb lesz neked, mert. Mert én nem szeretlek!

- Hazudsz! Akkor miért lennénk itt?

- Biztos tévedtek vagy egy kis becsapás az egész!

- Nem hiszem el- ajkaiddal enyém után kapsz, de elhúzódom. Nem adod fel, egyre közeledsz, én fal felé hátrálok, míg egyszer hátam falat érez. Csapdába vagyok, s te itt vagy, a legédesebb csapda. Menekülni próbálok, de karjaim a falnak szorítod. Teljesen a falnak szögezel, ha nem is kezeddel, de a tekinteteddel biztosan. Mély csókban forrunk össze, elején talán tiltakozom, de végül teljesen elborít a vágy. Magamhoz szorítalak, most ez  még nem a döntés, lehet ez búcsú is.

- Nem kell hosszú élet, nekem te kellesz- mondod és mire észbe kapok már újra a tanács előtt állunk.

- Nos, döntöttek?- kérdezi a nő.

- Igen- feleli szerelmem- nem kell a hosszú élet...

- Kérlek ne!- suttogom, bár szavaim súlyában már nem hiszek.

- Rose szerelmét választom

- Értjük, innen elmehetnek, várjanak a váróban egy kicsit, míg mindent elrendezünk.

- Rendben.

- Viszont látásra!_ mondja a nő és mi már a váróban vagyunk

- Annyira buta vagy!- ölelem át kedvesem- Annyira buta vagy!- apró csókokkal borítom arcát, míg könnyeim folyamatosan mossák arcom.

- Szeretlek Rose

- Ajj, a francba is! Én is! Igen, én is.- kinyílik az ajtó, kimegyünk rajta.

Éjszaka riadok fel. Csak egy álom, csak egy álom. Nyugtatom magam. Hozzád bújok, hisz itt fekszel az ölembe. Megpuszilom homlokod, és lecsöppen egy könnycsepp az arcomról

- Ad, hogy ne legyen igaz...