Rabja vagyok

Egyszer láttam őt,

S azóta rabja vagyok

A tekintet, amit többé nem láthatok

Saját halálom rabja vagyok, mert nekem ő a halált jelenti

Mondhatnék és mondtam is másnak szép szavakat

De ez nem szerelem, ez nem oly vad

De mit tegyek, ha az ő szemei, attól a naptól

Rabul ejtettek és nem eresztenek

1000 és 1000 év telt és én a halhatatlan szerelmemmel együtt tovább élek

De mégis oly kínzó, ez a lét nélküle

Meghalni nem tudok, bár sokszor kívántam már

De eme esténként elrebegett imák nem teljesednek

Talán van még remény

S egyszer újra látom

S szerelmes szemeibe nézek, s látom

Eddigi létem értelmét

Látom, hogy szeret

Odalépek hozzá, s megcsókolom

És mindent értek a szerelmem éltetett és ez az érzés sosem múlik el

Ott állunk a homályban egymást ölelve, míg én összerogyok

És meghalok a karjai közt békésen, csendben...

S hirtelen felébredek

Homlokom forró akár a nap

Melegem van és lihegek

Csak egy álom volt

De a csókja helye még ott izzik az ajkamon

S hirtelen, hiánya még a halálnál is rosszabb

S ekkor megvilágosul előttem minden:

Nem élhetek nélküle!

Lelkem egyik felhőkarcolójának tetejére mászom

És kiáltom a nevét

Egyre hangosabban, már zúg és fáj tőle a fejem

De nincs válasz

Lépek egyet s, már zuhanok, tudom ez már a biztos vég

Egész életem szenvedés a túlvilág legyen kedves

S érzem, hogy valaki megfogja a kezem

Ő az! Szerelmem!

Érzem, ez már nem változik, ez örök!

Boldog vagyok az örök boldogság!

Köszönöm a megváltást istenem!

S reggel a kihűlt holtestemre az ágyamban találnak rá az emberek,

 Szomorú,

 de látszik rajtam nyugodt, vagyok, és többet nem szenvedek...

2004. Augusztus. 31