Angyalok bosszúja

Hosszú, hosszú évezredekre nyúlik vissza a történet kezdete, egész odáig, amikor az angyalok csak az égiekben élő hatalmasságokat szolgálták. Az kerubok védték meg őket, sőt ha kellett feláldozták magukat egy ilyen nagyhatalomért. Persze volt néhány szárnyas akiknek nem tetszett hogy mást szolgáljanak. Szembefordultak az égiekkel, akik leszáműzték őket a föld alá, ahol mindmáig is élnek, és megperzselték fehér tollaikat, amikből fekete tollak lettek. Eme döntés örök ellenségekké tette az égben élő fehérszárnyúakat, és a föld alatt sínylődő árnyéklényeket, más néven arkangyalokat. Arra viszont senki sem számított, hogy egy apró kis szikra, talán újra egyesítheti eme óriási társadalmat. 

Kínzó sötétség dúdolta oltalmazó dalát az éjszakában. Az eget felhők borították, nem lehetett látni a holdat, csupán csak feltételezni lehetett hogy vigyázza az emberek nyugalmát. A felerősödő szél egyre jobban süvített, háborút vívott a makacs fellegekkel, aki feladva úsztak arrébb az immár koromfekete égen. Éjfél körül lehetett már, a város kietlen volt akár egy puszta. Néma csönd uralkodott az üres utcákon. Halk léptek közeledtek. Aztán egy árnyék, majd végre feltűnt az alak is, hófehér ruhában. Világosbarna haja fénytelenül keretezte arcát. Egy férfi. Megállt, felnézett a holdra, ami most rémisztő sápadt sugaraival világította meg az idegen arcát. Sóhajtott.

-Tattova tudom hogy itt vagy! –Mondta, és megfordult. A férfinak óriási fekete szárnyai voltak, azok ölelték körül vékonyka testét.

Mocorgás hallatszott, az egyik ház tetejéről, a következő pillanatban egy másik férfi tűnt fel. Nem zavartatta magát, lelépett a mélybe, majd néhány könnyed szárnycsapás után sikeres földet ért.

-Találtál valamit Frozen? –Nézett a másik férfira, aki megrázta a fejét.

-Nem… Semmi olyan jelet, ami a fehérszárnyúakra utalna… -Mondta. Fehérszárnyúnak nevezték azokat az angyalokat, akik az égben laktak, és a legnagyobb ellenségeik is ők voltak.

-Akkor mire vársz még? –Tattova sürgetően ránézett.

-Semmire… -Frozen felemelte a fejét, elhelyezkedett, szétfeszítette a szárnyait, és elrugaszkodott. Kecses áramvonalas teste csakúgy süvített az szélben, szárnyai átszelték a hideg téli levegőt. Tattova is követte, neki sokkal fénytelenebbek voltak fekete tollai, mint társának. Észre sem vették, hogy figyelik őket.

-Arkangyalok… -Morogta egy dörmögő hang. –Minket keresnek… 

-Meg akartak minket ölni? –Egy félénk női hang kérdezett.

-Nem ölhetnek… Csak ha többen vannak… ez csak kettő… Két fiatal katona…

-Akkor miért bújtunk el…?- Felcsillant két szempár.

-Ezek az ellenségeink Violence… Nem láthatnak minket de mi látjuk őket… -Az öreg komor hang gazdája megfordult, és intett a lánynak. –Gyere Violence! Ma már nem jönnek vissza többet... –Az egyik sarokban lévő sötét formára emelte tekintettét. Az megmozdult, felállt, és kisétált a holdfényre. Gyönyörű lányt rejtett az árnyék, finoman göndörkés haja, simogatta vállát. Neki is volt, szárnya, mint minden hozzáhasonló égieket szolgáló angyalnak. De fehér, csakúgy mint apjának, aki kezével intett neki, hogy felszállhatnak…

Egy fekete tér, egy csomó gömbbel megtöltve. Mindegyikben egy-egy fekete szárnyű arkangyal pihent. Sötét és csönd uralkodott a végtelennek tűnő helyen.

-Elkéstünk… -Frozen nyöszörgő hangja hallatszott.

-Ott kettő még üres… -Tattava két lakatlan gömbre mutatott. A két fiú odament, és beléptek a gömbökbe. Ezek a gömbök elektromossággal voltak feltöltve. Frozen letérdelt, behunyta a szemét, és engedte hogy egy fémes szerkezet két szárnyába fúródjon. A másik angyallal is ugyanez történt. Bent a gömbben mintha megszűnt volna az élet, minden egyes lény „meghalt” egy kisidőre, csak addig amíg újraregenerálódik a teste…

Eközben  újabb két alak sétál a gömbök közé.

-Már megint elkéstek! Királynőm nem kellene engedned hogy a fiad ennyire kiszámíthatatlan, és megbízhatatlan legyen! –Nyögte egy törpe félszárnyú segéd, egy magas nő mellett haladva. Minden árnyéklény közül neki volt a leghatalmasabb szárnya. Ő volt a királynő, és egyben Frozen anyja: Lya. Hajfürtjei súrolták a padlót, hosszú ruháival együtt. Méltóság teljesen lépkedett a gömbök között. Mikor elért fiához megállt, és megérintette az üveget, ami most ridegen hajtott el minden bámészkodót.

-Gyönyörű nem? –Nézett az anya a fiúra, aki holtan térdelt az üvegben, tűrve hogy szárnyai újabb elektromos sokkot vezessenek a testébe. Nem is tehetett mást nem volt magánál.

-De asszonyom! Akkor sem kellene!

-Mit? Visszatért, elvégzi a munkáját… Miért nem szereted Frozent, Tinox?

-A fiad nem méltó a trónra, nem érdemli meg a helyedet…!

-Még nem is akarom átadni neki… Még csak kétezer éves… Nagyon fiatal, és tapasztalatlan. –A nő továbbhaladt a gömbök között…

Az üveg hirtelen repedezni kezdett. Néhány újjászületett angyal már kitört a burokból, de Frozen, és Tattava nem. Az ő üvegük szilárd volt, és sötét, eltakarták testüket a fekete szárnyaikkal. Aztán hirtelen az ő üvegcséjük is hozzá fogott töredezni, megszabadulni most már felesleges terheitől. Frozen teste körül a következő percben apró szilánkokra roppant az üveg. A fiú rögtön felébredt. Körülnézett, majd leült törökülésbe. Igyekezte takarni magát, de ez így nagyon lehetetlennek tűnt, tehát jobbnak látta feltűnésmentessé tenni a dolgot. Felállt, és kilépett a maradványokból. A szárnyaira nézett friss véres hegek tátongtak rajtuk, és még mindig futkározott rajta az áram. Frozen megpróbált  felemelkedni, de ezzel csak az érte el hogy a földre esett.

-Frozen! –Az anyja persze rögtön ott termett. –Miért szegted meg a szabályzatot!? –Nézett szigorúan az éppen feltápászkodó fiára.

-Csak azt képzeltem más vagyok mint a többiek… -Frozen szomorkásan elmosolyodott.

-Öltözz fel! Ma este megint járőröznöd kell! –A nő fagyosan nézett a fiúra.

Hiába a késések, Frozen volt a legóvatosabb őr, aki lent a földi világban szemfülesen ellenőrizte, a fehérszárnyúak közlekedését. Valamilyen oknál fogva képes volt beépülni a az emberek közé, és ebből nagy szerencséje származott. Szeretett is kint flangálni hol egyedül, hol pedig Tattovával, és bár ő volt a fiatalabb, kora ellenére bátyként viselkedett barátjával…

A fenti világ viszont merőben más volt. Ott nem voltak regenerálások, aki megsérült, azon gyógyitallal segítettek vagy magára hagyták a „tavon”.  Kemény szabályok volt, aki áthágta őket, életével fizetett. A szabályok megtiltották az arkangyalokkal való bármi nemű érintkezést. Aki ezt megszegte kínok kínjával fizetett.