29. The last concert

- Az rendben, hogy kilépsz, hogy itt hagysz minket, meg minden, de még lesz most egy utolsó koncert. Ott még ott kell lenned- mondta Strong.

- Jó, ez természetes. Ott elmondjuk a közönségnek, hogy nem leszek többet.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Tormentor hogy van?

- Nem tudom, rosszul. Azóta nem írt, nem zenélt, nem beszél senkivel

- Szóval még továbbra is duzzog…

- Inkább szenved…

- Nem úgy tűnt a szövegeiben…

- Mindennél jobban szeret téged és fáj neki az egyedüllét

- Én már nem tudom mi van… Mikor lesz a koncert?

- Egy hónap múlva, heti két próba. Minden eddigi lemezről…

- Jó.

- Nagy koncert, lévén utolsó…

- Micsoda?? Ugye, úgy érted hogy az utolsó, nekem

- Úgy értem, hogy az utolsó az Unbroken Dreams-nek

- Miért?

- Tormentor is kiszáll, négyen nem akarjuk és ne mis tudjuk folytatni…

- Lehetetlen. Beszélek Tormentorral

- Ha jó ötletnek tartod…

- Nem szeretném, hogy miattam vége legyen…

- Beszélj vele, ha úgy érzed, de ha nem, az sem baj. Csak ne bántsátok egymást többet

- Rendben- letettem. Fájt a torkom, de nem sírok, azt már nem. Szédülök, és hányingerem van. Nekik nem lehet végük. Jót fog tenni egy séta a kora tavaszi időben…

- Nem szállhatsz ki a zenekarból!- rontottam be a lakásába.

- Te sem!

- De ez a zenekar rólad, rólatok szól!- emeltem fel a hangom.

- Nekem ez rólad szólt, az érzelmeimről szólt! Ha ez nincs, akkor nincs értelme ennek sem!- tehát nincsenek érzelmei, bravó.

- Akkor kicsit gondolj a többiekre is!

- Te gondoltál ránk?? Vagy rám?

- Ha tudnék másra! Nekem ebből elegem van! Tegyél amit akarsz! Én egy hónap múlva befejezem! Indultam kifelé.

- Ahogy én is!- kiáltotta utánam és becsapta az ajtót.

Hát, ha létezik legrosszabb próba, akkor én többet is megértem a következő hónapban. Lévén az utolsó koncert, mindenki kapott egy-két percnyi búcsúzóidőt. Nem nagyon számoltunk be egymásnak, hogy ki mit csinál. Inkább a számokat írtuk össze, méltó befejezést akartunk, ha már ilyen korai.

Hát, most megéreztem milyen, amikor idegenekkel próbálsz és csak kellemetlen munka az egész. Tormentor nem beszélt, rám se nézett, csak mint egy gép játszott a billentyűkön, amit kell. Én is csupa dühből énekeltem, Strong rám is szólt párszor érte. Nem tudtam mit tenni, utáltam énekelni, utáltam az összes számot, amit Ő írt. Utáltam, hogy az összes érzés, amiről szólnak a miénk volt. Majd megőrültem…

Egyedül voltam, 15 éves korom óta csak Tormentor volt… És most vége! Nem hiszem el, hogy vége, pedig beletörődhetnék…

Minden egyes próba ugyanúgy telik, ez az állapot tarthatatlan. Lehetetlen, hogy csak veszekedni tudunk. Beleőrülök, hogy mi ketten tönkretettük a zenekart és a többieket. Vajon találnak más bandát? Biztosan. És én? A Fair Wind-be mehetnék, de nem tudom. Nem tudok semmit.

A koncert eljött gyorsabban, mint hittük volna, igazi, síri hangulat volt.

- Tudom, hogy ez senkinek nem jó most, de ezt most az emberekért tesszük. Nem magunk miatt. Bár megérdemlünk egy utolsó koncertet.

- Egy utolsót, én nem akarom, hogy az utolsó legyen- nézett reménykedve Nightfall.

- Nincs, mit tenni, ha már nem jó együtt…- sóhajtott Stiletto. Én hallgattam, Tormentor is. Mit tettünk? Kész, ezt már nem lehet semmissé tenni. Szóval ez lesz az utolsó? Borzasztó elhinni! De vágjunk bele!

Felmentünk a színpadra

- Hát, itt vagyunk! Látjátok eljöttünk, bár lehet utoljára!- kezdte Strong. - De minderre, emlékezni akarunk! Emlékezni akarunk az Utolsóra!- felzúgott a tömeg. Ők sem akarták a végünket.

- De ha mégis ez lesz az utolsó! Akkor szóljon akkorát, amekkorát még soha!-ordított, elkezdtünk játszani. Én már sírtam, a zenénk még is felvidított, hát akkor ez legyen örök emlék. Imádtam játszani énekelni, színpadon lenni.

Minden számot úgy játszottunk, ahogy eddig. Mégis… annyira gyönyörű és csodálatos volt még utoljára. Mindent megszépít az elmúlás, a búcsú. S most… Miért nincs örök pillanat? Olyan gyorsan a vége felé értünk.

- Nos, ha már így itt vagyunk a végén, azt hiszem mindannyiunk kaphat egy kis időt, hogy elbúcsúzzon. S én el is kezdeném- elszavalt egy Osztrovszkij verset. Tudod mi a bánat? A kedvenc versem, még én mutattam neki. Aztán Sleepless egy kellemes kis dallammal búcsúzott, Nightfallnál egy kép volt, a zenekarunk. Tormentor egy mikrofont kért.

- Régen és nagyon ritkán játszottuk ezt a dalt, pedig nekem ez a dallam mindennél fontosabb, volt és még most is az- visszaadta Strongarm-nak a mikrofont. És elkezdte játszani, istenem ez a Remuria! Ezt játszotta, amikor összejöttünk, amikro először úgy csókoltam, hogy tudtam, hogy szeretem és bármit megtennék értünk…

Ő csak játszotta, de már rám nézett. Nem akarlak elveszíteni. Istenem, azok a kék szemek. Fekete csík, vékony ajkak. És az a simogatni való sápadt arc. Kikapcsoltam a mikrofont és visszatettem a helyére, odasiettem hozzá. Megálltam előtte, folytak a könnyeim. Nem a bánattól, hanem a szerelemtől, boldogságtól.

- Szeretlek- suttogtam. Tudtam, hogy nem hallja a tömegtől, de ki kellett mondanom. A következő pillanatban, már csókoltam, öleltem. Folytak a könnyeim, de közben majd kiugrott a szívem az örömtől. Megint a szintetizátor két oldalán álltunk, mint akkor régen. Nem, nem fogok még egyszer nélküle élni. Bármit tehetek, bárhogy összeveszhetünk, én szeretem őt.

Ezt akkor most ki kéne magyarázni

- Nos, akkor már csak az én búcsúm van hátra. Hát, nehéz mindezt elmagyarázni- sétáltam a színpad szélére, miután újra kezembe vette ma mikrofont- Tudjátok… A zenekar feloszlásának oka…- hátranéztem Tormentorra, aprót bólintott. A többiek csak kerek szemmel néztek.

- Tudjátok, biztos, hogy ezernyi újság, ezerféle sztorit találna ki, így jobb, ha mi mondjuk el…- leültem a színpad szélére a lábamat lelógattam.

- Összevesztünk, eléggé… nem bírtunk együtt dolgozni, mi ketten, csak veszekedtünk. És a sok düh és duzzogás közt elfelejtettük, hogy mindent tönkreteszünk. Nem gondoltunk a többiekre, hogy ez nem csak nekünk rossz. Nos, szóval, így az utolsó koncerten… Én azt szeretném mondani, hogy én egyáltalán nem akarom, hogy ez legyen az utolsó koncert

Tapsvihar. Nevettem és felkeltem onnan. Megöleltem a többieket, extázisállapotban voltam.

- Szeretlek titeket!- mondtam a fiúknak, majd a tömeg felé fordultam és nekik is kiáltottam- Szeretlek titeket!

Tormentor jött 

- És azt sem akarom, hogy ez a csók az utolsó legyen- néztem rá.

- Szeretlek és bocsáss meg

- Én is szeretlek és bocsáss meg.

- Majd meghaltam...– suttogta

- Ami Lorddal volt az semmi, ő is tudta hogy szeretlek… Felnyitotta a szemem, hogy nem kell más…

- Jelenésünk van…- sorba álltunk és meghajoltunk, vastaps. Rég voltam ilyen boldog.

- Szóval, ha újra szóba állunk egymással- kezdett bele, ahogy mentünk le hátul a színpadról- Szóval azt hiszem szinte kész vagyok az egész Dark Fall-val. Nyugi, azt a kettőt elfelejtettem. Ez csak szimplán szomorú.

- Jójó. De először valami mást szeretnék, ami szintén hiányzott- megcsókoltam ő felkapott és már indultunk volna el.

- Héhé!- szólt oda Strong- Nem szónokolok hosszan, látom most nem alkalmas, de…- megkomolyodott- Köszönöm, hogy végül így döntöttetek, köszönöm, hogy folytatjuk, folytatjátok- könnyes volt a szeme. Megöleltem. Az ő élete is ez.

Gyorsan hazasiettünk. Az ágyig csókoltuk egymást. Igen, ez a test hiányzott nekem, ezek a neszek. 

A nadrágját gomboltam:

- Jaj, úgy hiányoztál…Ja, és te is Tormentor- megcsókolt miután rájött mire gondoltam. Újra együtt, nem lehet új életem. Nélküled nem.