10. Sad tale and tears

Ez az új hír, sok jóval kecsegtet, anyámék nem akartak kiengedni, de így már, legalább a fellépésünk napjára el kell, hogy engedjen.

Viszont addig sok dolgunk van, a legtöbb dalunkra kell vokált írni, sőt lesz egy-két duettem is Strongarmmal. De mindezt még meg kell írni, bár ez Tormentor és Sleepless része, és meg kell tanulni, össze kell hangolódni. És lelkileg is fel kell készülnöm, még sosem szerepeltem nagyközönség előtt, mondjuk az a tény, hogy a főszerep nem az enyém, megnyugtat. Hisz csak egy vokál vagyok, nem az énekes. Megvoltak a vizsgák is, nem tündököltem eredményeimmel, de nem voltak nagy problémák sem.

Tormentorral egyre bátrabbak lettünk, minden értelemben. Sokkal kevésbé ügyeltünk a helyszínekre, arra, hogy megláthat valaki. Napos reggeleken a nyílt utcán szinte már pettingnek nevezhetően elvoltunk egymással, vagy épp a szobámban, mialatt húgom a szomszéd helységben volt. Épp az ágyamon, felkönyököltem és a hajával játszottam. Teljesen szerelmes voltam a hajába. Villant valami, azt gondoltam a szomszéd ház üvegéről verte ide vissza a nap a fényt.

- Az hülyeség, ha azt mondom, hogy szép vagy?- kérdeztem.

- Hát, elég furán hangzik- felelte somolyogva.

- Tudom- nevettem- figyu, egy hét és vége az iskolának, valamelyik nap a „barátnőmnél alszom”, tehát aznap éjszaka tudsz egy kis helyet szorítani nekem az ágyadban?

- Persze, már alig várom- csillant fel a szeme- most, viszont mennem kell- nézett az órájára- míg a kisasszonynak csak szövegeket kell megtanulnia, addig nekem zenét kell írnom hozzájuk.

- Tehát, az én munkám semmi? Na, gyere ide, ezért büntetés jár.- harapdálom meg kedvesem száját.

- He! Jöjjön az édes bosszú!- megszólalással elkezdte a nyakamat mardosni.

- Tormentor! Így nem lesz zene- toltam el magamtól, majd ki a lakásból. Tudom ,nehéz visszafogni, de itthon semmiképp nem csinálok vele senkit, bárki hazajöhet.

Három nap múlva, épp egy énekóráról jöttem haza. Anyámék az nappaliban ültek, feszült csendben. Beköszönök nekik.

- Rose! Ide tudnál jönni?- persze odamegyek.

- Mesélj! Mi van veled és a zenekarral, Tormentorral?- najó, itt valami gond lesz, add a jó kislányt.

- Egész jól haladunk, írjuk a dalokat, tök jól kijövök mindenkivel.

- Azt elhiszem- szúrja be anyám a kis monológom közé.

- Ezt hogy érted?- kérdezem, erre odanyújt nekem egy borítékot. Kinyitom. Teljesen megfagytam, 3 kép. Mindhárman Tormentor és én vagyunk. Félreérthetetlenül látszik, hogy igencsak több mint barátként.

- Rose! Ez így nagyon nem lesz jó! Egy ennyi idős férfinek, már más szükségletei vannak, mint neked.

- Nem tudjátok, mire van szükségem

- De, most még jobban tudjuk, hogy mi a jó neked!- szólt közbe apám.

- Nem! Pontosan nem tudjátok!

- Azt gondoltuk, hogy nem kéne többet a zenekarban énekelned!

- Micsoda? Hagyjam abba? Azt nem!

- Akkor szakíts a férfivel- elkezdtek hullani a könnyeim. Inkább becsukom a szemeim.

- A húgom csinálta ezeket, ugye?

- Nem mondunk semmit.

- Tehát igen- mondom még mindig összeszorított szemekkel.

- Csak jót akar- mondta apám

- Na, hogy döntöttél?- kérdezik kimérten.

- Nem hagyhatom őket cserben, fellépésünk lesz a Szigeten. Beszélek Tormentorral.

- Örülünk, hogy így döntöttél- én már siettem is be a szobába. Nem a sajátomba, a húgoméba. Bementem és csak néztem a kárörvendő arcát.

- Hogy tehetted ezt?

- Te mondtad, hogy nem tudom bebizonyítani, hát bebizonyítottam!- Odasétáltam hozzá és akkora pofont adtam, hogy az ágyra esett. Bementem a szobába. Végigsírtam az éjszakát. Nem fogom elmondani neki, hogy a szülök miatt szakítunk és zenekarért szakítunk. Hibáztasson engem, így jobb lesz, mintha el lennék tiltva teljesen. Annyira rossz, azt hiszik nekem így jó, hogy életem két legfontosabb dolga közt kell, hogy válasszak. És én nem Tormentort választottam, azóta is ezen gondolkozom, miért? Annyira szeretem, bárkinél jobban. De nem tehetem tönkre a zenekart, nem lehetek velük ilyen. Nem tudom, hogy tegyem. Hogy irtsam ki a szerelem életét, még mag korában? Nem leszek rá képes, de meg kell tenni. Pedig meg kell, miatta meg kell. Nem csókolom többet, többet nem kívánhatom őt, többet nem markolhatok a sötét tincsekbe. Szinte fáj, de meg kell tenni. Már csak abban reménykedem, hogy megutál, úgy könnyebb lenne mindkettőnknek. Jaj Tormentor, annyira szeretlek! Szeretlek!

Új nap virradt. Ma megteszem. Még a próba előtt. Nem! Inkább utána, nem akarok a többiek előtt szenvedni. Ma egyedül megyek a próbára, mert az én részem csak a végén van. A zenészek meg hadd írogassanak. Tehát gyalog eljutok oda, ezt az utat is ismerni kell. Bentről már kihallatszik a zene. Bemegyek, üdvözölnek. Majd kezembe nyomnak egy adag szöveget, néhány új dal: Too Far Away, Death’s kiss, Sad tale and tears. Ez az utolsó lassú, szomorú szerelmes. Mesés, majdnem elsírtam magam rajta.

- Ez az utolsó gyönyörű

- Ennek örülök, ugyanis ez az egyik duettünk- mosolyog Strongarm.

- Na, akkor próbáljuk ki, csak mutassátok meg a hangot.

És zenéltünk, csodálatos, amikor átjár a zene, ami te vagy. Egy pillanatig még Tormentorról is meg tudtam feledkezni. Sajnos tényleg csak egy pillanat volt. Kifejezetten rövid próba volt, alig fél órás. Bár a fiúk már itt voltak előttem egy ideje. Épp Strongarmmal beszéltem a holnapi próbáról és az azutáni énekóráról. Egyszer csak megragadt két kéz és már el is lettem rabolva. Húsz perc múlva már Tormentor ajtajában álltunk.

- El kell valamit mondanom!- próbáltam normálisan.

- És mi az?- kérdezte kedvesem miközbe meg akart csókolni. Eltoltam őt, nem szabad hagynom. Arca komoly lett, még sosem toltam el őt magamtól.

- Menjünk be!- javasolta. Bementem, már jól ismertem a lakását. Leültem az ágy szélére, ő előttem a földre ült le. És nézett azokkal a bánatos kék szemekkel.

- Mit szeretnél mondani?

- Azt szeretném, ha befejeznénk. Ezt az egészet, ami köztünk van.

- Najó, te viccelsz. Miért?- kérdezte elkerekedett szemekkel.

- Tormentor! Én nem...- ne sírj már te lány! Ne legyél ennyire érzékeny!- Én nem szeretlek!- láttam Tormentoron, hogy még a szíve is megáll egy pillanatra.

- Ez nem igaz! Hazudsz!- fakadt ki- Te nem ilyen vagy! Én szeretlek, te szeretsz! A csókjaid nem hazudtak, nem tudtak hazudni!

- Azt hittem, hogy tényleg összetartozunk, de nem

- Ez lehetetlen!- kedvesem kétségbe esett, remény nélkül szenvedett- miért csinálod ezt? Ez semmit nem jelent neked?- mondta és megcsókolt, de olyan hévvel. Istenem, miért teszed ezt velem? Újra el kell tolnom.

- Tormentor! Állj le!- néztem a könnyektől csillogó arcát.

- Ha nem érdekellek, akkor miért könnyezel? Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz. Nézz a szemeimbe!- fogta meg az arcom- és mondd ki!- néztem a vörös szemeket és kimondtam.

- Nem szeretlek!- ő meg csak ott térdelt előttem és nézett. Szorosan átölelt és fejét melleim közé hajtotta. Zokogott, kérlek, ne nehezítsd ennyire meg!

- Mit rontottam el?- ingatta a fejét, pólóm átnedvesedett a könnyeitől- Mit csinálok rosszul?

- Te semmit- próbáltam sírás nélkül, testközelből végignézni, érezni és tűrni, hogy kedvesem szenved. Nem sírok, már nem tudok. Már nem akarok, inkább csak a kedvesemet vigasztalni lágyan ringatva őt. Úgy érzem, hogy a szívem ezer darabra törik, de kisétálok az ajtómon. Becsukódik mögöttem az ajtó.

- Bocs, én rontottam el!- suttogom, majd elindulok. Itthon már nem tudom visszatartani magam. Csak sírtam, hangosan, de kit érdekel, hogy meghallanak-e. Amikor elvesztettem életem szerelmét. Az új dal, mintha csak minket siratna: szomorú történet és könnyek.