|
I. In Eunice memories
2005.11.07. 18:47
I. In Eunice memories
Ez a napló Eunice tulajdona, ki a megírás kezdetén 14 és fél esztendős. Egyedül utazott Sacro-ba. Sacro tulajdonképp egy templom, de nem, olyan, mit tiszteletük jeléül építenek a népek álisteneiknek, kiket sosem láttak. Az a kor rég elmúlt. E hatalmas épület otthona Des-nek, a mindenhatónak, aki eljött és elhozta a jót, a hitet, a szeretetet, a reményt az életbe. Ő az ki mindent tud és lát, mindennek tudja okát s halhatatlan.
Hozzá imádkozunk nap, mint nap, s ő nem hidegül el tőlünk. Meghallgat minket s segít, kegyesen elfogadja áldozatainkat neki, de a vért és a gyilkolást elítéli.
Híveit oltalmazza, s megvéd minket, de aki megkísért, kiben gonosz a mágia s túl sok kétkedés lappang, rettegjen haragjától.
Papnője leszek a szentéjben, ahogy rajtam kívül is teszik néhányan, ártatlanságom áldozom neki, s ha elérem a kort papnőjévé avatnak s örök szűz hitvese maradok, míg az angyalok nem repítenek az Örök Fény világába, Des otthonába.
Szürke, utazó köpenyben érkezem, az épület már kívülről is csodálatos, emberi szavak nem írhatják le. S belül, már túl pompás, díszes és minden világos, egyszerre királyi és egyszerű.
S mosolyogva köszönt a főpap, Bernard. Szemüveges, mosolygós pap, de mégis komolyság sugárzik belőle. Köszöntésemre jött még egy igazi angyal is!
- Eunice! Örülök, hogy megismertelek! Oz vagyok, gyere körbevezetlek- rebegtette meg szárnyait. S már rohantam is fel az egyik lépcsőn, ami a szobákhoz vezetett.
- Lesz három szobatársad is, ők is hasonló korúak, mint te!- folytatta miközbe szembejött velünk egy nő. Bár fehér ruha volt rajta, a fekete haja így mégjobban elsápasztotta az arcát s kihangsúlyozta a szemeit. Kutatva nézett rám egy kis fejmozdítás nélkül, majd továbbhaladt.
- Oz! Ki volt ez?
- Carolyn, az egyik papnő. Szerintem kicsit fura, de Des megbízik benne.
- Mégpedig ő nem téved.
- Nem ám. Na, meg is érkeztünk! Ez lesz a szobátok! Menj be, ismerkedjetek meg, majd este eljövök érted és megmutatom a kápolnát, a papok, papnők szobáját és Des termének bejáratát is.- szólt majd szárnyarakapott és elrepült. Nagy levegőt vettem és beléptem a szobába, bent három lány ült és beszélgetett.
- Oh, hello. Biztosan te vagy az új lány!- szólalt meg a szőke lány, aki talán a legidősebb volt közülük- Mabel vagyok.
- Örülök, hogy találkoztunk Mabel, Eunice vagyok
- Hello, én pedig Norma vagyok- köszönt egy vékony széparcú lány.
- Én pedig Penelope- jött oda hozzám a félénkebb feketésbarna hajú lány.
- Mesélj magadról! Honnan jöttél?- kérdezte Norma.
- Egy ispotályban nevelkedtem idáig, árva vagyok, de mióta az eszemet tudom azóta foglalkoztat Des. S most végre itt vagyok Sacro-ba
- Hát, igen tényleg meg vagyunk tisztelve, hogy itt lehetünk, rajtunk kívül ki mondhatja el magáról, hogy angyalokkal ebédel s gyógyítani tanul?
- Igen, ez tényleg nagyon nemes.
- Csak Lester ne lenne- jegyezte meg Mabel.
- Lester? Ki az?
- Nem tudod ki Lester??- fakadt ki Penelope.
- Ő az alvilági démon, nem itt él, itt nincs maradása, a föld mélyén az elveszett lelkek tüzénél él, ő maga a Sátán s sokszor kísérti világunk lakóit, sajnos sokszor sikerrel.
- Ohh…
- De ide nem jut el, Des mindenkinél erősebb. Lester a lábát se tudja betenni ide.
- Az szerencse, de Des miért nem pusztítja el?- kérdezem.
- Hát, öö…
- A jó és a rossz a világ két eleme, nem élhet az egyik a másik nélkül- válaszolta végül Mabel. Értem a jó nem élhet rossz nélkül s viszont, a világ furcsa rendje ez…
Este Oz- ahogy ígérte- eljött és körbevezetett. Az egész épület közepén volt a kápolna. Sokkal nagyobb volt, mint egy kápolna. Egy egész templom volt a Sacro belsejében. Mellette a bal szárnyban volt az ebédlő , elég nagy volt, pedig 20-30 embernél többen nem voltunk az egész Sacroban. Megkaptam az itt általános viseletet, a felavatott papnők fehérben, míg a még fiatalok mályvaszínűbe.
A vacsoránál egy asztalhoz ültünk mind, s az asztalfőnél Bernard, mellette Carolyn ült. Mi, mint legfiatalabbak az asztal végén ültünk le. Leült hozzánk még négy fiú: Noel, Samuel, Rufus és lou. Rufus kivételével mindannyiuknak barna haja volt, neki viszont szőke. Rufus normával szemben ült, Samuel Noel-el szemben, Mabel s Penelope szintén egymással szemben ültek, míg én Louval kezdtem beszélgetni.
Ő is még fiatal s egykoron pap lesz belőle. Gyerek arca volt, de mégis, volt valami a nézésében, valami gondolkodtató, valami nem evilági. Ahogy ránéztem, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. S a külvilág már-már megszűnni látszott, mikor Bernard főpap asztali áldásra emelkedett. Dest dicsőítettük szavainkkal, megköszönve a mai napot, majd vacsorához kezdtünk. Carolyn újabb papok, s papnők érkezését hirdette, s a jövőbe látott még újabb növendékeket is kik messzi földről érkeznek majd. Merthogy ő birtokolta azt a fehér mágiát, mi felnyitja az ember szemét a jövőre.
Vacsora után Mabel –vel és Penelope- val elindultam vissza a szobánkba. Carolyn utánnunk jött és félrehívta Mabelt. Mi tovább folytattuk az utunk Penelope-val. Csendes volt és bár nem ismerem, úgy éreztem titkol valamit, annyira visszafogott. Mosolyogni is csak félve mer. A szobába érve ő csendesen helyet foglal az ágyán és egy papírosra kezdett írogatni. Kinéztem az ablakon néhány fára láthattam rá, egy fekete holló repült fel az egyik ágról, majd tűnt el a szemem elől.
A batyumból kipakoltam, nem sok mindenem volt, egy vékony aranylánc medálja Des jelképe és néhány könyv.
- Neked vannak könyveid?- nézett rám csodálkozva.
- Igen. Ez természetes.
- Nem az. Itt Sacro könyvtárában vannak csak könyvek, ott is inkább csak énekek s sok Dest dicsőítő ima, elvétve találni a mágiához is könyvet, de az már ritkább. A papok szerint feleslegesek a könyvek és a sok olvasgatás csak elvonja a figyelmünk a fontos dolgokról.
- Ohh, és a versek?
- Versek? Minek? Talán néhány ige a varázsláshoz, a versek csak kétértelmű, gyarló emberi művek.
- De, szépek…- szabadkoztam volna, amikor Mabel berohant a szobába.
- Képzeljétek! Két hét múlva felavatnak! Papnő leszek!
- Ez csodálatos!- mosolygott Penelope.
- Carolyn mondta, hogy már eleget tudok, hogy papnő lehessek! Ajj, annyira boldog vagyok. Eunice! Carolyn csak ennyit üzen neked: Látom benned az éj fényt, tudtam mikor eljöttél, ha kétkedsz keress meg, s megleled az igazságot.
- Ohh, ezt mire értsem?- néztem bután.
- nem tudom, mindenkinek mond egy ilyen jóslat félét, amikor megérkezik.
- Tényleg? Nektek is?
- Mindenkinek, de most már itt az ideje, hogy aludni térjünk- jelentette be utasítóan Mabel. Eloltottuk a falon levő fáklyákat és a gyertyákat is. Már jó ideje az ágyban feküdtünk mikor Mabel megszólalt
- Utat mutatsz, mi szerinte(d) helyes, öröklét fényben, dicsőségben lel rád boldogan az árnyék előtt.
- Hmm?
- Ez volt az én jóslatom.
‡
Carolyn nem tévedett, még a héten három papnő és két pap érkezett, kiket rögtön Des színe elé kísértek. Ők is mind gyógyítók és tanítók. Mi pedig elkezdtük a gyógyítást tanulni egyelőre gyógyfüvekkel. Oz is sokat segített nekem, nagyon összebarátkoztam a kis angyallal. S mindeközben Lou is egyre jobban érdekelt, nagyon jó barátok lettünk, lelki társak ez a legtöbb mi egy pap s papnő közt lehet. Jól tudta ezt mindannyiunk, szerelmünk örökké Des- é s csak az öröklét kapuján teljesülhet be. Én ezt nagyon, hogy Lou számomra a kísértés, minek ellen kell állni, ezzel is bizonyítva erényességem. S ebben kételkednem sem szabad, Des mindent tud és lát, látja szívem mi nyitott kapu előtte. Jaj, szegény Norma…
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy valaki hüppög a mellettem lévő ágyon.
- Norma?- mentem át hozzá.
- Igen, Eunice.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj, térj vissza nyugodtan aludni.
- Jaj, nekem nyugodtan elmondhatod mi bánt, csak ne itt, ne ébresszük fel a lányokat- javasoltam és kisurrantunk az ajtón, a fenséges kert egyik borostyánnal benőtt oldalánál ültünk le egy padra.
- Tudod, mióta itt vagyok és Rufus is itt van azóta több ő nekem, mint barát.
- Testvéri szeretet fűz hozzá? Talán lelki társ?
- Ő a szerelmem.
- De…
- Tudom, hogy nem szabadna és szerelemmel szeretni csak Des-t, de én beleszerettem, és nagy bűnt követtem el.
- Micsodát?
- Engedtem, hogy csókot adjon, nem testvérit, hanem szerelmest az ajkaimra, s élveztem is! Többet is akartam volna. Tudom, hogy Des látja a bűnöm, s életem végéig fog büntetni, hogy mit tettem…
- Jaj, Norma! Tiszta szívvel szereted Rufust?
- Igen.
- S ez csodálatos tiszta vizű forrása a léleknek, a szerelem. S ez nem fogyhat ki, Dest tisztelheted és szeretheted mindenkinél jobban, attól mert szerelmes vagy.
- De papnő leszek, ő pap! Őt a nőtlenség köti, engem a szüzességi fogadalom. És én nekem megér ennyit Des, de hogy ajánljam fel neki azt, mi már másé?
- Jaj, Norma! Az isten teremtette mindkét nemet, téged és Rufust is, megvan az oka, hogy így történt. Lehet, hogy épp Des akarta így.
- Des? Azt, hogy bűnbeessek?
- Akkor csak ez volt a sorsod?
- A sorsom? Nem létezik Sors Eunice, Des dönt az életedről s Lester megkísért.
- Nem tudom, akkor mit kéne tenned, szerintem, ha most kérdezel erről valakit az még nem késő. De ha felvállaljátok a szerelmeteket, s később összeházasodtok, akkor nem lehettek Des szolgái.
- Tudom, házasságunk gyümölcsei papnőként a legfőbb bűnök lennének.
- Beszélgess el erről Bernarddal, ő biztos tudja mi a helyes- javasoltam.
- Vele? Nem jó ötlet, ő különösen érzékeny erre a témára, szerinte a cölibátus szent, rögtön elküldene és meg is érteném.
- Akkor mással beszélj elsősorban Rufussal.
- Jó, köszönöm, hogy foglalkozol velem és a problémáimmal.
- Ez csak természetes, hisz barátnők vagyunk.
- Igen. Azok vagyunk.
Visszasétáltunk a szobánkba, majd lefeküdtünk. Elgondolkoztam Norma-n, nem tudom mit tehetne. Csak akkor ér valamit ajándéka és ezeknek az állatias ösztönöknek feláldozása, ha ő is szívéből akarja.
Nekem többet ér a nemes lélek, tudás, gyógyítás ezeknél a testi örömöknél, s lám más is megvan nélküle, hát én is megleszek.
Egy hét múlva felavatták Mabelt, nagyon szép volt. Des termét díszítettük fel a tavasz virágaival. S Mabel felvette a papnők ruháját életében először, s szőke hosszú göndör hajára virágkoszorút fontunk. Annyira szép volt és annyira boldog, csak Des előtt hagyta abba a mosolygást, mikor alázattal meghajolt előtte. Bár én magam nem láttam Dest. S a szertartások után egyedül maradt Dessel. Hárman sétáltunk visszafelé.
- Szerintem te leszel a következő!- mondta Penelope Normának.
- Szerintem is, vagy esetleg te Penelope!- értettem vele egyet.
- Ennyi erővel akár Eunice is lehetne!- mosolygott Norma.
- Áhh! Én biztos nem!
- Ugyan miért nem?- rökönyödött meg.
- Fiatal vagyok, 17 év alatt még senkit nem választottak papnőnek és két hete vagyok csak itt.
- Hát, ebben igazad van. Mondjuk te még tényleg ráérsz, én 16 és fél vagyok, míg Penelope 15 múlt.
- Valóban ráérek- mosolyogtam. Elmentünk lefeküdni, holnap új nap vár ránk s kipihenten kell elkezdeni. Hú, ha tudtam volna, ilyen holnap vár rám.
Másnap reggel felkeltem és kisétáltam a kertbe, Louval volt találkozóm. Kint az egyik kőpadon Mabel feküdt és fáradtan nézett rám. Odasétáltam és leguggoltam mellé.
- Eunice!- mosolygott- Egész éjjel nem aludtam, pedig nagyon fáradt vagyok.
- Miért? Mi történt tegnap?
- Beszéltem Des-vel, nem olyan mint amilyennek képzelnéd külsőre, s tényleg nagy hatalma van, csodálatos…isten.
- Akkor mi a baj?
- Mondta, hogy lassan közeledik a beteljesülése a jóslatomnak, amit Carolyn mondott még nekem. Kibékültem a távozással- nyelt egyet- de nem tudom nektek mit mondhatnék- láttam rajta, hogy egyre rosszabbul van.
- Az életed a kezedben van, használd ki minden percét. Merj…- csuklott meg a hangja- Kétkedni- hirtelen nagyon világos lett minden, Mabel elszunnyadt, míg így, csukott szemekkel is szép volt. Megcsókoltam a homlokát, de ajkaim már a hideg követ érintették csak. Meghalt és most szobra ott fekszik a padon pont oly dicsően, amilyen mindig is volt.
Sírni kezdtem, tudom, hogy nem a leghelyesebb, amit tehetek, hiszen most már boldog, Des akarta így, ez így volt jó, már örökre boldog lesz Des mellett. De még fiatal volt! S nem akart még meghalni!
Lou mikor meglátta mi történt, odajött hozzám átölelt, majd elsietett valakiért. Én ott maradtam Mabel „szobra” mellett. A lányok is kirohantak, ők is szomorúan tekintettek ránk. Majd megérkezett Bernard és Carolyn
- Lou! Kísérd vissza Eunice-t a szobájába!- utasította Carolyn, mi erre visszasétáltunk.
- Jaj, kicsim! Tudom, hogy ez most nagyon rossz! De túl leszel rajta, ez volt a Sorsa, a végzete!
- Végzet? Sors? Nem szabadna ilyenbe hinnünk, az van amit Des akar!
- Jó, akkor az van! De ne légy szomorú, kérlek, a kedvemért- fogta meg a kezeim majd megcsókolt. Bizonytalan volt, de fantasztikus- a Hitről és Mabel sorsáról Bernardot kérdezd. Ha barát kell én mindig itt leszek. A csókért meg kérlek, bocsáss meg.
Megfogadtam a tanácsát és felkerestem Bernardot, a csókért meg soha nem bocsátottam meg neki, nem volt mit megbocsátani.
- Szabad!- hallatszott Bernard hangja, miután bekopogtam hozzá- Áhh! Eunice, már nagyon vártalak, számítottam rá, hogy eljössz majd megbeszélni a dolgokat.
- Ez igaz, és előtte szeretnék gyónni is. Mióta itt vagyok nem voltam s úgy látom itt az ideje.
- Jó, hát ülj ide mellém s tárd fel a lelked. Meséld el mi bánt!
- Atyám, kételkedtem Des igazában s jó döntéseiben, kétségbe vontam a jogát, arra, hogy ő legyen a mindenható s bűnös gondolataim támadtak egy ifjú még avatatlan pap iránt.
- Bűnös gondolatok?
- Igen. Megkívántam az ajkait s testének közelségét.
- Hát, ez bizony nem jó. Nagyon nem jó.- komorult el Bernard- Ezért még kell majd vezekelned- éreztem a hangján, hogy dühös- De nézzük, miért kezdtél el kételkedni Des- ben?- változott újra barátságossá.
- Mabel halála napján. Értem, hogy neki most már biztos jó Des mellett, de éreztem, hogy ő még maradni akart, olyan fiatal volt még…- éreztem, Bernard kezét a hátamon, amint bátorítóan végigsimítja- nem a haláltól félt, hanem attól, hogy itt hagy minket, attól, hogy nem teljesít valami rá kiszabott feladatot- Bernard keze a lábaimat simogatta.
- Mabelnek itt volt az ideje, el kell fogadni. Des tudja csak, hogy mi nekünk a jó- mondta s kezei felcsúsztak a szoknyám alatt combjaim közt- mi nem tehetünk mást, csak elfogadjuk mindazt az örömöt, s jót, mit ad nekünk, a többit meg eltűrjük- arrébbsöpörte a hajam s a nyakam kezdte csókolgatni, most ijedtem meg először.
- Atyám, mit csinál?
- Engedd magad, ez is egy jó, amit Des adhat- kezdett egyre erőszakosabb lenni. Én nem akartam tőle semmi olyat! El kell innen tűnnöm, amíg lehet.
- Kérem hagyjon békén!- mondtam bátortalanul könnyezve, ő már a ruháimmal matatott és erre a mondatomra csak mégjobban megszorított. Borzasztóan féltem s nem tudtam mit tegyek. Tilos lenne ellent mondanom neki, hisz ő a rangidős, viszont egyvalaminél jobban nem tudtam semmit: Nem akarom!
Ellöktem magamtól, majd sietve kirohantam a szobájából. Hallottam hogy utánam kiált, de nem hallottam mit. Nagyon örültem, hogy a szobánk üresen fogadott. Bezártam az ajtót, majd beestem a ágyamra, már nem sírtam, már nem könnyeztem, csak néztem felfelé. Az ablakon át újabb két varjat láttam, amint felrepülnek egy fára. Utólag elgondolkozva, ott először ingott meg a bizalmam, addigi világomban. Milyen isten az kinek főpapja ily gyalázatos? Des hagyja ezt? Vagy észre sem vette? Akkor nem lát mindent? Vagy ez normális lenne?
Ezernyi kérdés kavargott bennem s tudtam, hogy igazi választ csak egyvalakitől kaphatok. Azt hiszem itt az ideje, hogy felkeressem Carolynt.
Még aznap éjjel felkerestem a szobáját, nem éreztem máshol biztonságban magam, csak valaki olyan mellett, aki megvédhet. Bekopogtam, nem volt a szobájában. Megborzongtam, hol lehet? Hová menjek? Egy másik paphoz? Vagy vissza a lányokhoz? Mi van ha találkozom vele? Mi van ha nem tudok elmenekülni? Bántani fog! Mit csináljak? Már épp indultam volna, mikor az ajtó kinyílt s Carolyn jelent meg. Kicsit fura volt, de most nem törődtem semmivel.
- Bejöhetek?
- Eunice! Te remegsz! Gyere be, meséld el, mi történt. Van valami baj?
- Igen. Azt mondtad, ha kétkedek, keresselek meg, tudom hogy bűnt követek el, de elkezdtem kétkedni a papságban s talán Desben is egy kicsit.
- Ohh, értem, hát eljött az idő.
- Micsoda?
- Semmi, csak hogy kétkedsz. Meséld el, mi történt.
- Az egész Mabel halálával kezdődött, ott azt mondta, hogy nem akar itthagyni minket, mert a jóslatát nem teljesítette, nem mutatott utat.
- Értem.
- Nagyon szomorú voltam, hát gondoltam meglátogatom Bernard főpapot, de ott enyhülés és megnyugvás helyett, csak még több rosszat és bizonytalanságot kaptam.
- Mi történt?- nézett kerek szemekkel Carolyn.
- Hát, ami azt illeti. Elkezdett…simogatni, fogdosni…többet is akart.
- Hogy az a! Des vak talán? Pont veled? Nyugodj meg kicsim!- ültetett le a kanapéra.- De akkor Mabel mégis utat mutatott…
- hogyhogy?
- Másképp nem mész el Bernardhoz, nem ismered meg igazi oldalát és nem kezdesz el gyanakodni…
- És miért keresselek fel téged, ha már kétkedek?
- Ohhó, nem engem kell megkeresned.
- Akkor kit?
- Lester-t.
- Lester-t?? De hisz ő a gonosz! Csak egy föld alá zárt démon, nem jöhet Sacro területére Des ereje miatt, hisz Des mindent tud
- Mindent? Hogy főpapja a papnőtanoncokat akarja felhasználni bűnös vágyainak? Hogy a tudatlanság helyett néhányan a könyveket választottuk? Hogy Lester már nem egyszer járt Sacroban? Hogy Sacro alatt titkos labirintusrendszer van, ahol Des hívei helyett, Lesteré gyűlnek össze?
- Tehát nem tud mindent?
- Nem tud.
- Úgy éreztem! De mégis ő az istenünk, Lester miért nem száll szembe vele.
- Jó és rossz. Egyik sem ölheti meg a másikat.
- Már nem tudom mit higgyek. Én még mindig hiszek Des-ben, de már nem bízok mindenhatóságában.
- Gyere el holnap este, akkor kivételesen leveheted majd a papnőtanonc tunikát, hogy Des színébe öltözz.
- Mi lesz este? Hogy menjek?
- ha elalszanak a többiek! Új világot látsz majd! S a új istent ismersz meg. Egy jobb istent, ki nem tilt de megenged. Ki parancsol, de nem csak saját érdekét nézi.
- Jó. Akkor most visszamegyek a szobámba.
- rendben. És ne aggódj Bernard ma este mélyen alszik, megbájolom. Holnap pedig új papnők jönnek, nem sok esélyt látok, elvakult bigott a legtöbb, egyik szeme sem nyitható az igazságra.
- Akkor jó éjszakát!
- Jó éjszakát!- visszasétáltam szobánkba. A lányok már aludtak. Én is gyorsan ágyba bújtam. Holnap nagy változások várnak még rám.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
