2. Egy meg egy az nulla

Hazamentem, sajgott mindenem és fáradt voltam. Aludni persze nem tudtam. Gondolkoztam. Talán tényleg elcsábultam? Talán beleszerettem mégis? Ennyire ne lehetek szerencsétlen, ez csak egy éjszaka volt, de milyen éjszaka. Áhh! Neki nem számit, ma éjszaka már más mellett fekszik.

Te jó isten! Theo! Őt megbántottam, nagyon. Beszélnem kell vele! Ha egyáltalán szóba áll velem, szeret, én meg otthagyom egy ilyyen Heartlessért. Ohh, mennyire szívemből tettem! De akkor is undorító dolog volt tőlem, főleg, hogy én elvben szeretem Theo-t. Ő vele van egy biztos kapcsolat, amire számíthatok. Jó lenne, ha meg tudna bocsátani, nem akarom barátként is elveszteni, ha esetleg már nem járunk tovább.

Felnéztem a netre. Jelentkeztem egy híresebb zenekarba énekelni, miután a régi énekes otthagyta őket. Elég sokan jelentkeztek, kellett küldeni képet, életrajzot, meg valami hanganyagot. Egy álmom teljesülne, ha sikerülne, de nem sok esélyt látok rá.

A jövő hónapban Soulbreaker koncert, kisszínpados. Ki kell mennem rá, látnom kell. Tudom, hogy így csak rosszabb lesz nekem, de látni akarom. Látni megint a színpadon, látni, ahogy újabb nőkkel lelép. Látni akarom őt, így könnyebb lesz talán. Felejteni, felejteni, hisz az idő mindent begyógyít.

Most pedig indulás az iskolába, ott pedig meg kell keresni Theo-t. Első szünetben Carlanak mondtam el. Nagyot nézett, ismerte a Soulbreaker-t. És engem is. Rosszul esett neki, hogy szétmentünk Theo-val.

- Szerinted van esély rá, hogy megbocsát nekem?

- Hát, nagyon szeret téged és nagyon beletapostál a lelkébe. De szeret, szerintem megbocsát.

- Remélem. Hülyeséget csináltam. Nem akarom, hogy utáljon.

- Hülyeséget csináltál, de élvezted, nem?

- A jó pasi, az jó pasi.

- Na, menj! Keresd meg!

- Jó.- sétáltam el. Lejjebb mentem egy emelettel, megláttam Theo-t. Rámnézett, elindultam fel, de elfordult.

- Theo! Kedvesem!

- Nem vagyok a kedvesed- hátra se fordult, csak elindult.

- Theo!

- Órám lesz. Iskola után beszélhetünk. A szokásos helyen találkozzunk. Szia!

 És itt hagyott. Hát, igen. Eléggé mérges rám és meg is értem. Milyen hosszú lesz ez a nap… Hiába készültem rá, hiába gondolkoztam rajta, most még se tudtam, mit mondjak. Csak álltam és néztem rá, most nem segített:

- Bocsáss meg!- kezdtem- Tudom, hogy erre nincs mentségem. Tudom, hogy nem pont vele kellett volna, akit annyira utálsz. Sőt egyáltalán nem kellett volna

- De vele tetted meg!

- Jó, vele tettem meg! De tudod elgondolkoztam, hogy kivel nem tettem volna meg… itt már velünk volt a baj, kettőnk problémáin, akkor is meglennének, ha nem fekszem le vele.

- Micsoda? Ti? De hát mi még nem… Ez az egész ennyit jelent neked?

- Megtörtént. Ennyi, de ez csak egy éjszaka volt. Csak egy kis kaland. És nem szeretném, ha emiatt haragudnál rám!- lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

- Jó, jó. Nagyon haragszom rád, de megbocsátok!- ölelt meg- mert szeretlek! Tudod mit? Felejtsük el ezt a Heartless-t.

- Várj. Azt hiszem félreértettél. Tudod imádtalak, mint barátot. És nekem többet érsz barátként, mint fiúként. Meg volt az oka, annak, hogy megcsaltak. Tudod, ez az idegen több érzelmet keltett.

- De…

- Theo. Nincs de, nem szeretlek, azt hittem szeretlek, de úgy néz ki hazudtam önmagamnak is. Azt szeretném, ha a barátom maradnál, de nem több.

- Ohh. Értem, hát jó. Te tudod. Mi van Heartlessel?- olyan undorral mondta ki a nevét- Együtt vagytok?

- Reggel otthagytam mielőtt felébredt volna.

- Volt egy barátod, szereztél egy másik pasit és egy nap alatt mindkettőt elhagytad. Igazi profi vagy.

- Tudom. De mi mást tehettem volna? Neked nem hazudhattam tovább, Heartless meg úgyis elhagyott volna, így megkíméltem magam tőle

- Értem. Jó volt vele?- kérdezte hidegen.

- Hé! Ez nem tartozik rá és nem is szeretnéd tudni szerintem.

- De. nagyon szeretném, ha már miatta hagytál ott.

- Jó volt! Nagyon jó! Nem bántam meg.

- Áhh! Értem. Hello!

- Most elmész? Te kérdezted! Te akartad tudni!

- Tudom, bocs, csak kicsit ideges vagyok. Nehéz elfogadni, hogy szeretlek, de te nem, pedig 48 órája még azt hittem.

- Értem.

- Még kell idő!

- Jó! Amennyit csak akarsz- elment. Egyedül maradtam, még lefolyt az arcomon két könnycsepp, majd elmosolyodtam és én is elindultam haza. Keserű szenvedő mosoly volt ez, az egyedüllété. Ezen is túl vagyok.