Gyászszerenád egy bukott angyalhoz – Az első levél – 2004. szeptember 1.

Szemem már nem azt látja, mi igaz,

Fülem már nem azt hallja, mi szép,

Elmém csak arra nyitott, mi gaz,

Lelkem sem érti, mi való, s mi kép.

Elhagyott újra a félelem,

Nem nyugtat meg már az oltalom,

Nem ringat álomba kényelem,

A senkiknek szól csak bús dalom…

Létezés? Lét? Élet? Mi az?

Könnyektől száraz mosolyom alatt

Nem talál menedékre öröm és vigasz,

Nem találsz mást, csak rideg tűzfalat.

Gyáva vagyok, de bátran vagyok gyáva!

Ember vagyok, de megvetek mindent,

Mi emberi, s állok a válaszra várva:

Miért ér véget egyszer minden idebent?

Gyászfellegek vonulnak a láthatár felé,

Szeráfok éneklik meg, hogy itt hagyott

Mindent, s odaáll a halál elé,

S szemét behunyva egy életet hagy ott.

Gyászfellegekből ömlik most a vér:

Beteg vér – beteg, de őszinte,

S szemét behunyva már semmit se kér,

Maga a halál volt eddig is ő szinte…

Hát hozzád szólok most, bukott angyal,

Szemed nyisd ki, hogy enyémbe nézhess!

Halld meg szavaim, s tisztátlan aggyal

Nézz a halálba, mely keserű s édes!

Érezd meg újra, mi a félelem,

S ha előtted pokol s menny meghajol,

Ringasson újra álomba kényelem!

Járj nyitott szemmel, és vigyázz magadra jól!