Por

Réges-régi tájak ölén harmat könnye csillogott,

Felhőlombú fák hajlongtak, s tündérnépek éltek ott,

Ragyogó tó víztükréből lestek vissza csillagok.

Álmaimban néha-néha ma is arra ballagok,

S figyelem, az éji égbolt hogy tárja ki szárnyait,

Bámulom a kelő napban imbolygó fák árnyait,

Csodálom a minden zugon áthatoló örömet,

S érzem, ahogy felölel minden fát, bokrot, s követ.

Egy nap a gyász felszárított minden cseppnyi harmatot,

Kopár, leprás fák hajlongtak, s a tündérnép elhallgatott,

A tavat mocsár lepte el, és eltűnt minden tisztaság,

Fényruháját levetette a gyászos egű pusztaság,

Ébenkupolája alatt démonszelű éj gyötört,

S a vérködű jégvirradat minden bús fát összetört,

Rég megőszült, holt hegyek könnyeztek száz gond alatt:

Minden varázslatos képet lerombol e gondolat…

Hol a felhőlombú erdő, s a tündérnép, mely mindig büszke?

Nem maradt ott semmi, csak az idő bűzös, szennyes üszke…

Leáldozott korok nyomán szemem tegnapba rohanva

Reméli, hogy amit talál, nem csak az emlékek hamva,

S hiába? Minden követ, bokrot és fát gyász emészt?

Hol az áldott könnyzápor, mely elmoshatja e penészt?

Merre jár a csillagsereg, az éjszárnyú telihold?

Minden csendes, minden néma, minden átkos! Minden holt…

Nincs remény, mi visszahozza a boldogság szép korát,

Nincs a szél, mi elsöpörje ily évek nehéz porát…

Az ébenarcú láthatár a sötét éggel egybeforrt,

Nincs lélek, ki megülhetné a méltó halotti tort,

A tegnapok gyászmiséje néma csönd és hallgatás,

S így nesztelen a lomha perc hatalmas sírgödröt ás…

Örök éj kezdődik hát, a csillagok sem látszanak,

Nem ejt könnyet senki sem, s a sötétség felkacag…

Itt állok e sír végében, körülöttem száz lidérc,

Nem látták azt, hogy ragyogott egykor patak, völgy és bérc,

Testem remeg, szemem reszket, s megszorul hideg kezem,

Önmagamat látom lent a hant alatt, s emlékezem,

S most értem meg, hogy a harmat könnye szememben a fény,

S a leprás és meztelen fák mind feladott, holt remény,

S az érzések, mik elmúltak, egytől egyig csillagok,

S a halálba öltözött vidék – nem vidék… Csak én vagyok…