Írások : Öntudatlan ön-torzó a múltból |
Öntudatlan ön-torzó a múltból
Demogorgon 2006.02.09. 23:25
Feketén izzik a csend. A pára lomha léptei nyomán a távoli fáklyák suttogása járja értelmetlen és disszonáns táncát. Sehol semmi más. Az esőcseppek üres és jelentéktelen kopogása töri szilánkokra a gyémánt ég könnyektől terhes fellegeit, hogy ébenszín fátylát letépve szemembe nézhessen az árva telihold. Egyedül állok szemben az ősz hajú fenyves korhadt fáival, szótlanul, reszketve, indulásra készen. Nincs már mire várnom.
Ragyogó örömkönnyeket hullató glóriát formálva gyászruhát öltött dallamok keringenek csapzott homlokom felett. Minden léptem rettegés; arcomon mosoly: Hiú és színtelen. Így úszom újra a szűz termőföld sár-habjain, amerre csak visz a szél. Leprás csillagok pislognak, mint vak szemek: sehonnan, sehova. Jelentéktelen a perc, a pillanat, értelmetlen a szó, a gondolat.
Elmém végtelen útvesztőjében tévelyegve találtam erre a helyre, mikor álom-lugasom komor várának roskatag bástyái sorban leomlottak, s a remény és szeretet zászlaja kettéhasítva hullt a porba tornyostul, mint nehéz kődarab. Gyászmisét zengve lángba borult az ég, s az utolsó árny is – mely köröttem botladozott – béklyóját levetve e holt remények mennyei tüzébe vetette magát. Menedéket kerestem, s oltalmat.
Gyűlölet és szeretet, bátorság és félelem, és mind, ti sosem érzett dolgok, valóban végleg magamra hagytatok? Legyek bár hitetlen Úr hű gyermeke, s önmagam szent gyülekezete egy bárki miséjén, hol mindenki jár-kel az én mosolyommal az arcán, s szemembe nézve azt mondja, ne érezzek rémületet; legyek bár gyűlölt és gyűlölő, gyötrődő gyóntatópap, kinek nincs már mit megbánnia; legyek bár önmagam – Hát ki vagyok valójában, ha nem lehetek senki más? –, csak önmagam.
|