Sóhajtás

Ismeretlen percek nyomán, mohás hant alatt

Pihenés nélkül, ostobán az Idő elhaladt.

Gyűlölet szőtte szavak, ismeretlen Kegy,

Torz erkölcsű, vak, égbe vesző hegy:

Az idő eltiporta, a pokol tisztje meg

Csendesen hull a porba, s felállva tiszteleg.

Végeveszett álom, hiú remény gyötör.

Ismerem halálom: Az idő eltöröl,

S ha tisztán állok újra, a Lét mutatja meg,

Hogy a világ sóhajába a Föld is megremeg…

Kegyetlen percek múlnak, a hitét hagyott pap

Panaszkodik az Úrnak, és felragyog a Nap.

Az égbe vesző hegyet elhordja a Szél,

S az ismeretlen Kegyet ismerve így beszél:

„Diadalittas hősök! Fekete Gyászsereg!

Elfeledett ősök és lángoló berek!

Bakó, király, bába! Rám figyeljetek!

A világ sóhajába a Föld is megremeg…”

Már máshol fúj a Szél… A Föld már nem remeg…

Már senki sem beszél… Hol vagytok, emberek?